Most induló sorozatunkban - melyhez bloggertársaim különböző desszertutánzatai legfeljebb ha éles kontrasztként szolgálhattak - a desszertekkel fogunk megismerkedni. Mint az köztudomású, a desszert az étkezés utolsó fázisában kerül terítékre, funkciója az, hogy könnyed lezárást adva teljessé tegye az ebédet avagy vacsorát. Ennek megfelelően a desszerthez optimális húsféleség nem lehet nyesedékhús - ami jellemzően a desszertekhez túlságosan fajsúlyos disznóhúsból készül -, azonban remélhetőleg ebből senki nem következtet arra, hogy létezhet desszert hús nélkül! Szerencsére az emberi lelemény folytán eleink rájöttek arra, hogy a szárnyasok bizonyos részei - úgymint a felsőcombjuk - is alkalmas emberi fogyasztásra, s mivel a szárnyas könnyűnek elég könnyű, miért is ne lenne ideális desszertnek?

Mint képünkön látható, blogunk dicsfénye elhomályosítja a cukrot, így aztán desszertjeink méltán népszerűek azok körében is, akik répából, nádból és más takarmánynövényekből kinyert cukrot sohasem szednek a szájukba, tudva tudván, hogy a cukor egyetlen egészségkímélő hasznosítási területe a szeszgyártásban lelhető fel. Sorozatunk első két részében - mely egyébként az utolsó előtti és utolsó rész is egyben - tehát cukormentes, igen-nagyon egészséges, szárnyasból készült desszertekkel fogunk megismerkedni: a fahéjas csirkepörivel és a hamispaprikás hamiskrumplival. Kezdjük máris az előbbivel.

Mint azt a kommentekben még valamikor szeptemberben már kitárgyaltuk, a fahéjas csirkepöri - bár csirkés lecsónak szívesebben mondanám - marokkói étel, és kendős szűzlányok szokták interkulturális kapcsolatteremtés céljára használni multikulturális országok multikulturális nagyvárosainak multikulturális társbérleteiben. Marokkót jellemzően arabok lakják, akik rengeteg értékes dolgot adtak az emberiségnek. Nekik köszönhetjük a teveszarból nyert energiát, az öngyilkos merénylőket, sőt: jobb helyeken a füstös képű nőnemű példányaik látványától is megkímélnek bennünket, ami főleg ebéd előtt igazán nemes gesztus a részükről.

Mindez azonban ne tévesszen meg bennünket, ugyanis az étel ehetővé tehető, csak pár apró trükkre kell figyelni, mint például hogy a csirke fogyasztásra alkalmatlan részeit - kiemelten: a mellet, alsócombot, belsőségeket, szárnyat, farhátat, nyakat és lábat - meghagyjuk az araboknak. Ők ugyanis egészcsirkéből készítik; mi, civilizált európaiak azonban a manufaktúraipar óta eljutottunk már a társadalmi munkamegosztás igen magas fokára, így aztán nem okoz számunkra nehézséget megfelelően elosztani a csirke részeit sem egymás között. Miénk a felsőcomb filé, a többit egye meg, akinek két anyja van. Ezenkívül már csupán a lecsóalapra és a fahéjas ízesítésre kell figyelni; de süketelés helyett csapjunk is bele a lecsóba!

Először is kicsontozzuk a csirke felsőcombokat, majd wokban kevés disznózsírt hevítünk. A zsiradék származási forrását persze az araboknak nem mondjuk el, hadd égjenek a pokol tüzén, ha esznek belőle. Legalább addig se robbantgatnak! A kicsontozott csirke felsőcomb egészben maradt részét (nehogy valaki is azt mondja nekem, hogy a fagyasztóból frissen kivett, összefagyott felsőcombot képes úgy kicsontozni, hogy az egész hús egyben marad!) bőrös felével lefelé a forró zsírba helyezzük, majd egy-két gerezd fokhagymát és egy ág rozmaringot dobva közéjük, a fröcsögő zsírral dacolva, gyakori kevergetés közepette nem túl nagy, de azért fároszi lángon kissé megpirítjuk. Ha (1) túl kevés a zsír, vagy (2) túl egyenetlen a kevergetés, netán (3) túl nagy a láng, a bőr könnyen leragad, kivéve a teflont használó bumburnyákoknak, de ők majd úgyis megtanulják, hogy harmadik használat után leragad az a teflonban is. Nem nehéz így hát elrontani, úgyhogy kezdőknek inkább csak akkor ajánlanám ezt az ételt, ha van kéznél kutya-macska, avagy szeretik nyersen a csirkebőrt, és meztelenül hajigálják a húsokat a zsiradékra. Ekkor viszont az arabok elől a kajába belopott disznózsír mellé feltétlenül alkalmazzunk semleges ízű növényi olajat vagy legalább holmi libazsírt, ugyanis a bőr elősütésének funkciója a piruláson kívül a zsírtermelés.

A következő fázist fiatal olvasóink számára nem lesz könnyű érthetően elmagyaráznom. Ha más nem, nagyszülők fel tudják idézni, hogy mielőtt az ember mpx-lejátszókon hallgatott volna zenét, sőt: még a DVD és a CD balladai homályba vesző korszaka előtt bezony a zenehallgatás nem úgy ment ám, hogy csak bekapcsoltam, aztán szólt magától... A lemezjátszókból és a kazettás magnókból úgy lehetett csak a maximumot kihozni, ha lejátszás közben félúton megfordították benne az adathordozót. Nos, ezt követve - mivel ez egy ősi recept - pár perc csirkebőr-töpörtyűsítés után a combfiléket megfordítjuk, majd kicsit rövidebb ideig hőkezeljük a B oldalukat is (a sumákabb zenekarok ugyanis a B oldal végéről mindig le szoktak spórolni pár percet). Ezek után a zsiradékon kívül mindent eltávolítunk a wokból.

A visszamaradt - illetve remélhetőleg a bőrkének köszönhetően éppenhogy megszaporodott! - zsiradékon rengeteg hagymából és kielégítő mennyiségű fagyasztott paprikából lecsóalapot képezünk. Mikor már üveges, rádobáljuk a hús szecskásabbra sikerült részét, körbefehérítjük, majd visszahelyezzük az egybehúsokat a fokhagymájukkal. Ha kísértést érzünk rá, meghintjük pirospaprikával, bár nem hiányzik belőle, ha kimarad. Fehérborral is javíthatnánk rajta, ha még kevésbé akarjuk autentikusra. Viszont alaplével, csapvízzel, de még inkább paradicsomlével valójában jobb eredményt érünk el. Ez amúgy egy elég vizenyős jellegű kaja, amit levesesen esznek, és nem áll meg a szaftban a fakanál, mint egy tisztességes pörköltben. Én azért valamelyest egyensúlyoztam, mivel a cél nem gulyásleves volt. Ellenben még némi fokhagyma, koriander és kutyapöcse paprika elengedhetetlen hozzá, hogy harmonikusan kiegészítse az őrölt fahéjat, ami kerül bele.

Mivel a fahéj a kulcsa az egésznek, erre külön ki kell térjek. A fahéjas csirke neve nem azért fahéjas csirke, mert a fahéj és a csirke dominál benne. Nem. Mondom nem! A domináns az ételben a csirke meg a lecsóalap, netán a csípős és a fokhagyma, hogy elnyomja az ízeket, de a fahéj funkciója mindössze annyi, hogy némi pikáns, extravagáns plusz élményt adjon az arra avatottak ízlelőbimbainak, avagy valami "hülye mellékízt" a menzához szokott panelpatkányoknak. Ha már felismerhető a fahéj íze, majdnem sok belőle, szóval csak csínján bánjunk vele először, kóstolgassuk, és inkább utólag emeljük a dózist, mintsem hogy az egészet ki kelljen borítani. Még mindig jobb egy fahéj nélküli csirkepöri, mint a feltét nélküli (amúgy tepsiben sült) hasábkrumpli vacsorára, ami készült hozzá:

Én azért még egy kis pinto babot is rottyantottam a szaftban, mert maradt valahonnan egy fél konzervnyi belőle, ezzel is utalva az Újvilágba elszármazott muszlimokra, akik mostanában mindenféle barátaik privát telefonbeszélgetéseit hallgat-gatva forralják ki legújabb terveiket. Bízzunk leleményességükben; ha lesz benne fahéj és csirke felsőcomb is, ebből csak jó sülhet ki!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.