Mindannyian kerülünk időnként olyan helyzetbe, amikor nincs nő, nincs sírás (na jó, a nők ez alól kivételek, de ez legyen az ő bajuk!), és valamit mégis enni kell. Ha valaki - mint én is - jó előre felkészült erre a helyzetre, és azt az istenadta intelligenciabeli fölényt, amelyet magáénak tudhat a wannabí emberekkel (értsd: nőkkel) szemben, legalább részben arra használja, hogy végre ehető kajákat burkoljon magába, ezúttal kap némi esélyt, hogy a túlélésnél valamivel több is jusson neki. Mondjuk ez:

Ha az ember értelmes, de nem holmi bölcsész, tudja, hogy a nyesedékhús a legjobb ár-érték befektetés fehérje vonalon. Igaz, azt elismerem, ha valaki arra vetemedik, hogy férfiakat szájjal kényeztessen, majd lenyelje az eredményt, az sokkal olcsóbban is képes fehérjét vinni a szervezetébe, de induljunk ki alapvetően belsőleg, és nem csupán külsőleg emberszabásúakból.

A fentieken morfondírozva jutottam arra, hogy igazából férfiember csak azért nem eszik húst hússal, mert ugyebár vagyon a nyakunkba zúdítva egyéb csapás is, mint a koleszterin  - és annál sokkal durvább hatású, nevezetesen az egybetűs állat, amit mindenki ismer. Nadeviszont levetkőzve az évezredes átkot, aki beáldozza a "nő"-t (bármi is legyen az) végre egy vacsoráért, annak itt az alábbi recept.

Az első és legfontosabb alapanyag - ezt a műveltebbek már előre tudják - a nyesedékhús. A nyesedékhús állaga sajnos igen egyenetlen; időnként a gyártók (vallásosak itt nyugodtan gondoljanak a Mindenhatóra) egész szelet karajokat is beleapplikálnak a mi kifinomult ízlésünkkel ilyeténképpen konfliktusban álló nyesihusiba. Ez ellen tenni igen nehézkes, ismerve a politika viszonyát az alulról jövő kezdeményezésekhez, de addig is megkímélhetjük magunkat az idegességtől, ha immáron másodszor is azzal hitegetjük magunkat, hogy a poszt végre tényleg valami receptről fog szólni.

Először is fogjuk a nyesihusi zsírosabb részeit, és némi fokhagymás disznajzsíron alaposan körbefuttatjuk. A lényege a folyamatnak az, amit mindenki ismer, aki valaha disznóvágást látott már fényképről: a disznaj zsírja kiolvasztva, kvázi töpörtyűsítve alig rosszabb, mint kiborítva, ellenben ki akar zsírmócsingos trutymókon rágódni, mármint majd jó soká, a tálalási fázis után, amiről - mint jó halivúdi filmekben, ahol a házasságkötés az utsó jelenet, és az élet nem kezdődik el bennük sohasem - ez a poszt nyilván nem fog szólani.

Ha zsírjára sült, a húsos rész meg itt-ott szarrá égett, a zsiradékot a fokhagymával és hússal együtt félretesszük állni, annyit hagyva csupán (a zsírból!) az edény alján, ami éppen ellepi. Ezen nagy lángon, kettő perc negyvennyolc másodpercig égetjük a nyesiből kivadászható egybeszeletnyi húsokat oldalanként (ne tévesszen meg minket, hogy három dimenziós: a főzés ennél egyszerűbb, elég alul-felül hőkezelni). Gyöngébb idegzetűek kedvéért lelövöm a poént: ez lesz a szték.

Ekkor kimentjük a serpenyőből a húsokat, majd ráapplikálunk (a serpenyőre - aki mást gondolt, az leülhet, egyes) egy fél fej apróra vágott hagymát. Kissé megpirítjuk, majd megbombázzuk nagyjából 301,2 gramm gombával. Nem asztalom a sznobizmus, de ehhez bizony erdei gombát használtam!

A negyedekbe vágott gombát a fonnyadó hagymával együtt - nagy lángon! gyakran kevergetve! lustaság az élet megrontója, héé! - megpirítjuk, alkalomadtán lestyánt és zúzott fokhagymát adagolva mellé. Mikor már úgy ítéljük meg, hogy a gomba kész (ehhez szakértelem szükséges, de amúgy titok, mikor van készen), ezt is félretesszük. Konkrétan abba a tálba, amibe belebasztuk a félkész húsokat, nyugodtan belebaszhatjuk a gombát is, úgyis egy helyre megy a végén (itt most a vécélefolyóra célzok, ahova emésztés után távozni fog, ha jók vagytok, és emésztés előtt, ha nem), és mivel fénykép nem készült, nem látja meg senki...

Ha mindez megvan, kezdődik a főzés. Másfél nagyobbacska fej hagymát (felet már elhasználtunk ugye) üvegesre párolunk, majd fél-egy paprikányi adalékot invesztálunk bele a fagyasztóból. Hol pirítva, hol némi vízzel felöntve félig szétfőtt, félig odaégett lecsóalapot képezünk. Ezek után ráhelyezzük a hús jellegű alapanyag további, szecskás állapotú részét, és nagy lángon, gyakori kevergetés mellett körbepirítjuk. Ekkor érdemes némi mustárral is körbesütni, hogy a savas mellékzöngék távozzanak ételünkből, de a mustáros jelleget mégis megkapja. Mivel a szecska nyesihusi tele van vízzel, amit el kell főjön, itt az idő felnőttként kezelni a kaját, és amíg le nem isszuk magunkat kellően ahhoz, hogy még vállaljuk a folytatást, addig nyugodtan hagyjuk magára - de szigorúan kis lángon!

Ha már zsírján rotyog, avagy netán meguntuk a baszakodást, őrölt pirospaprikával meghintjük, zúzott fokhagymát applikálunk bele, továbbá tört borókával és morzsolt lestyánnal ízesítjük. Majoránna mondjuk nem bassza még el. Folyamatos kevergetés mellett megoldjuk a paprika-zsír elegy képződését, majd felöntjük paradicsomszósszal és a főzésből visszamaradt veresborral, és miután felforrt a dzsuva, a gombát és zsíros nyesihúst beleapplikáljuk. Végül - mikor már majdnem készen van - a sztékeket is belehelyezzük durván két perc erejéig, hogy átvegye kissé a szaft ízét, miközben durvára tört, de jelentős mennyiségű borssal kompenzáljuk magunkat azért, hogy csípős paprikával bizony nem baszhatjuk széjjel eztet.

Főtt árpagyönggyel tálaljuk, mindenféle buzi gazzal díszítjük. Közben arra gondolunk, mennyivel szebb lenne a világ, ha az ember csak simán megenné, amit főzött, és nem kéne retkes internetbuzik kedvéért díszítgetnie a kaját, akik életükben konyhát még nem láttak, ellenben legalább étterembe se járnak, csak a mekibe, amiért én most nagy pénzeket kapok, hogy kimondtam!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.